Itt az ideje, hogy kimondjam és felvállaljam: Depressziós vagyok. Nem kicsit, nagyon. És ehhez jön hozzá még egy erőteljessé vált pánikbetegség.

            Ez van, nem könnyű, sőt nagyon nehéz, és segítség nélkül nekem már kibírhatatlan, ezért most írok.

 

            Ha jól belegondolok, általános iskola hetedik osztályában kezdődött. Olyan korán? Á, hülyeség, mi baja lehetne egy 13 éves gyereknek, pláne hogy depresszió, ugyan már…

            Akkor még én sem gondoltam, hogy ilyen betegségem van. Tulajdonképpen nem is sejtettem, hogy van ilyen, hogy a depresszió ilyen. Persze hallottam már a divatbetegségről, meg arról, hogy valaki azt mondja, ha rosszkedvű, szerelmi bánata van, vagy valami nem sikerült neki, hogy akkor ő most "depis". Sokan még mindig azt hiszik, hogy csak erről szól. Pedig nem. Ez egy betegség. Alattomos, nehezen észrevehető akkor, amikor még könnyű lenne kezelni, és a kezelése sem zavarható le egy adag gyógyszerrel, vagy műtéttel. A beteg ráadásul szégyelli a betegségét, éppen az előítéletek és a társadalom reakciói miatt, és csak már a kibírhatatlan szakaszban fordul orvoshoz. Rosszabb esetben képzetlen szakemberhez kerül, mint én, vagy el sem megy oda, és ekkor történnek a látszólag érthetetlen okok miatt bekövetkezett öngyilkosságok: "Hallottátok? Leugrott a hídról, és megfulladt! Pedig milyen aranyos felesége van, és a három pici gyerek!" " Na és a másik? Telepakolta a háromszemélyes kádját gyertyákkal, jól bepiált, aztán felvágta az ereit! Ez se tudta mit csináljon jó dolgában…" "A szomszédot meg múltkor a padláson találta meg a felesége! Ott lógott a gerendán, bizony felakasztotta magát! Bár nincs is mit csodálkozni, mindig is ivott…"

            Ismerős ugye?

 

            Általában úgy zajlik a dolog, hogy sok-sok előzmény összegyűlik, felhalmozódik, betemeti az ember lelkét, ráül az életére, mint az iszap, nyomja lefelé, és mikor már csordultig megtelt fel nem dolgozott keserűséggel, akkor elég egy apróság, egy kisebb csalódás is ahhoz, hogy úgy érezze, nem megy tovább. Ekkor következnek be a tragédiák. Persze, hogy a kívülállóknak érthetetlen, hisz a legtöbb előzményről nem is tudnak. A depressziós nem panaszkodik, hanem elfolyt, mert fél a következményektől, a kiközösítéstől, a ferde pillantásoktól, az előítéletektől…

  

            Én is sorra tudom venni az előzményeket.

            Kezdődnek ott, hogy anyám és apám korán elváltak. Másfél éves lehettem talán, nem tudom, mert nálunk ez tabu téma. Apám párszor elvitt, de ezekre a találkozásokra én nem emlékszem. Mesélték, hogy egyik alkalommal, mikor gyermeklátogatás után hozott haza, nem a házba vitt be, hanem csak letett az utcában a nyilvános kút mellé, és elment. Aztán eltűnt jó hosszú időre. 12 éves koromig nem találkoztam vele, azt sem tudtam, hogy néz ki, mert a fényképeit nézegetni sem lett volna olyan dolog, aminek otthon örültek volna.

            Otthon… Hol is van az?

            Anyám másodszor házasodott, de alighogy húgom megszületett, a második férj meghalt rákban, és anyám ismét egyedül maradt. Ekkor nagymamámékhoz kerültem. Nem tudtam miért. Mert anyám kiborult, mert engem nem szeretett annyira, mint a húgomat, mert csak egy gyereket volt képes nevelni, de akkor miért rólam mondott le? Ezt mai napig sem tudom, mert még mindig nem vagyunk olyan viszonyban, hogy meg merjem kérdezni. Már nála lakom, de tulajdonképpen még mindig nem vagy képes rá, hogy elmondjak neki bármit is, ami nekem fontos.

Ha anyagiakról volt szó, mindent megkaptam, még most is, de ez kevés. A bizalom, a kötődés, az emberi kapcsolatok nagyon hiányoztak. 7 évig laktam a nagyszüleimnél, és láttam nap, mint nap, hogy anyám a húgomat hazaviszi, százféleképpen becézi, sokkal több mindent megenged neki, mint nekem. Néha hazamentem hozzá, de már az első órák után megbántam, mert mindig veszekedés lett a dologból, és hiába volt itt nagyobb szobám, hosszú szekrénysorom tele játékokkal, alig vártam a reggelt, hogy mehessek vissza mamáékhoz.

A nagypapámat mindenki zord embernek ismerte. Tényleg iszonyú természettel bírt, kemény, parancsoló, mint egy katonatiszt. De velem más volt. Katicákat gyűjtöttünk, sétálni vitt, megcsodálta a rajzaimat, és hétvégén reggelente, ágyba hozta nekem a reggelit. Anyám azóta is sértődötten szokta felhozni, hogy én voltam a kiskedvence. De ha még tőle sem kaptam volna meg ezt, és ha a nagymamám nem nevel fel, akkor nem tudom most hol tartanék. Legalább ezt ne sajnálják már tőlem, ha elvárták tőlem, egy kisgyerektől, hogy meg se kérdezzem, miért nem kellettem egyik szülőmnek sem igazán!

 

Ezek után nem csoda, ha kialakult bennem egy fokozott érzékenység, és egy hatalmas teljesítménykényszer, bizonyítási vágy. Én akartam lenni a legszófogadóbb óvodás, akinek a legtöbb piros pontja van, a legokosabb elsős, az év tanulója, aki mindig kitűnő, és példás a magatartása. Így is lett. Azt akartam, hogy dicsérjenek meg, figyeljenek rám, szeressenek, és ne találjanak bennem hibát, ne tudjanak megszidni, biztonságban legyek.

De nem figyeltek rám jobban. Csak megszokták, hogy én ilyen jó gyerek vagyok, és el is várták tőlem, hogy egy fokkal se legyek rosszabb. Bármilyen kis rosszaság után oktató hangon azonnal megkaptam, hogy "De hát te nem ilyen vagy kislányom. Térj észhez! Remélem hamarosan visszajön az igazi Kitti."

Másik negatív következmény lett, hogy az osztálytársaim sem fogadtak be. Én lettem a stréber, a Jótanuló, akit persze utálni kell. Soha nem hívtak sehová, és ha ritkán mégis, akkor sem tudtam ellazulni, jól érezni magam, mert az ütközött volna azokkal az elvekkel, amiknek meg kellett felelnem.

Az önbizalmam teljesen megsemmisült, folyton egyedül éreztem magam, és soha sem tudtam lazítani. Hogy is tudtam volna, mikor még azt is bűnnek éltem meg, ha véletlenül elaludtam hétvégén, és délben keltem fel. Mert ilyenkor anyám ferdén nézett rám, és célozgatott, hogy ha ennyire ráérek, ad ő nekem munkát, és különben meg nem kell tanulni???

 

Elérkeztünk oda, hogy 13 éves lettem, és jelentkeztek az első tünetek: hihetetlenül stresszes lettem, szédültem, és többször rosszul lettem indokolatlan helyzetekben is, folyton rossz volt a közérzetem, és csak akkor éreztem jól magam, ha bezárkóztam a szobámba. Elbújtam egy könyvbe, vagy csak feküdtem a szőnyegen, és figyeltem hogyan szorul össze a gyomrom és a szívem, szépen ritmikusan. Ha vakai elment az ajtóm előtt, összerándultam és azt ordítottam magamban :takarodj!

Anyám ebből nem vehetett észre semmit, mert akkor azonnal mérges lett és ingerülten kérdezte, hogy mi bajom? Hát mi a fene bajom lehet nekem, ha egyszer mindenem megvan?

Tökéletesen kialakítottam a  titokban sírást, az érzelmek elfojtását, a póker arcot akkor is, ha belül olyan háború dúlt bennem, hogy úgy éreztem szétszakadok.

15 évesen, a gimi első féléve után tört rám először a pánikbetegség: ültem a padban, és azt éreztem, rám szakad a terem, összenyomnak a falak, nem kaptam levegőt, egyik pillanatban éhes lettem, a következőben hányni tudtam volna, és akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy nem tudtam nyelni. Rengeteget hiányoztam, mert ha csak el kellett indulnom otthonról, már órákkal előtte stresszes lettem, hol hasmenéssel, hogy hányással rohantam a WCre, és olyan ólmos fáradtság telepedett rám, hogy egész nap nem akartam mást csinálni, csak feküdni, és lebegni ébrenlét meg alvás között.

Ezek a tünetek jelenteznek ma is, ha " LENN" vagyok. Így hívom a rossz időszakot. A depresszió ugyanis olyan, mint a hullámvasút.

Két énem van: egy kemény, harcos, férfias, aki nagyon tudja mit akar, és el is éri minden áron, mindig hibátlant, tökéleteset alkot, sosem fogy ki az energiából. Intelligens, dekoratív, hatalmas lélekkel, érzékeny szívvel. Ha valami fellelkesíti, csodákra képes, és hegyeket mozgat meg bárkiért akit szeret, ha kéri az illető ha nem, és még hálát sem vár. Nagyon szerelmes tud lenni, ilyenkor nőies lesz, és leplezetlenül adja, kéri a szeretetet… Ilyen a FENN.

A másik: ül az ágy szélén, bámul a semmibe, titokban sír, marcangolja önmagát, amiért nem tud olyan lenni, mint a normális emberek. Fél mindentől, és mindenkitől, beteg testben és lélekben, semminek nem találja az értelmét, semmi nem érdekli, kétmarékkal szedi a nyugtatót és az altatót, menekülni akar mindenhonnan, de nincs hová. Nem tudja szabályozni, hogy mit kellene kimondani, és mit nem, ezért akaratlanul belerúg másokba, pont akokba, akikbe nem kellene. Ilyen a LENN.

 

Ez a kettő sajnos váltogatja egymást. Egyre rövidebb a FENN, és egyre erősebb a rossz, ha LENN vagyok. Nem egyszer feküdtem már a forró vizes kádban, játszadozva egy kés élével. Tegnap este pedig az ágy szélén ültem, három doboz nyugtatóval a kezemben. Csak egy dolog tartott vissza: nem vagyok képes még egy tragédiát vinni a lassan 70 éves nagymamám életébe, de ha ő nem élne, már én sem lennék. Ez nem csak hatáskeltés, ez így van. De nem akarom, hogy így legyen!

 

Segítségre van szükségem, és itthon nem kapok. Már próbáltam erről beszélni anyámmal többször is. Ma reggel is. Mi volt a reakció? Ingerült kiabálás:

"Azért vagy depressziós, mert azzá teszed magad! Nem tudjátok már, mit csináljatok jó dolgotokban! Ha kicsit szarabb helyzetben lennétek, na meglátnátok!" Megkértem, hogy akkor legalább hagyjon békén, hadd segítsek magamon legalább én, ahogy tudok. Ne piszkálgasson, ha nem akarja hallani az igazat. 10 perc múlva a szobám küszöbén kiabált, hogy kezdjek valamit magammal, rakjak rendet, takarítsak ki, és csak sorolta…

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, őt hibáztatok mindenért, de az állapotomban neki is nagy szerepe van akkor is, ha neki sincs könnyű élete.

 

Mikor LENN vagyok, legszívesebben csak feküdnék, leírtam, milyen. Ennek ellenére tartom a 4,6os átlagot, ami gimnáziumban egészséges embertől sem kis dolog. Mindig segítőkész vagyok, mosolygok, humorkodok, mindent megteszek azért, hogy egészségesnek tűnjek. Mikor hazaérek, kifogyok minden energiából, de folytatnom kell a színészkedést, ha nem akarok veszekedést. A lehető legrövidebb ideig vagyok a többiek között, csak addig, amíg eszek, aztán magamra csukom a szobám ajtaját. Küszködök a tanulással, ami az utolsó erőmet is elviszi.

A rendrakás, a takarítás, a bájolgás a családtagokkal, sajnálom, de már nem megy.

 

És ez sem megy tovább. Épp elég erős voltam eddig, tovább már nem tudom tartani magam. Kimerültem nagyon, és érzem, hogy most olyan mélyre tartok,ahol eddig még nem voltam. Egyre rosszabb, és iszonyúan félek egyedül.

Valaki segítsen!